A cikk szerzője Kováts Eszter politológus, a Bécsi Egyetem kutatója és a Partizán politikai műsorainak egyik visszatérő elemzője.
Államadósságfék és blokkoló kisebbség. Bő két héttel a német választások után a híreket ezek a kifejezések dominálják. A kérdés: sikerül-e átvinni egy alkotmánymódosítást a mostani Bundestagban, mielőtt március 25-én feláll az új parlament. Akkortól ugyanis a Linkének és az AfD-nek együtt blokkoló kisebbsége lesz, vagyis meg tudnák akadályozni a CDU/CSU és az SPD tervét, hogy a védelmi költségek tekintetében enyhítsék az adósságféket és elfogadjanak egy 500 milliárd eurós speciális alapot infrastrukturális beruházásokra. A kétharmadhoz azonban a szükség lenne a Zöldek szavazataira. Kérdéses, hogy az azóta beépített klímavédelmi tételek elegendőek lesznek-e a Zöldeknek. Csütörtökön a javaslat első nyilvános parlamenti vitájában Friedrich Merz, a leendő kancellár és az új SPD-frakcióvezető Lars Klingbeil a Zöldek felelősségére is apelláltak, de hízelegtek is nekik. Tárgyalástechnikai póker, a végét néhány napon belül látjuk.
A február 23-i előrehozott szövetségi parlamenti választásokat a jobbközép pártszövetség, a CDU/CSU nyerte Németországban a szavazatok 28,5 százalékával. A második helyre futott be a szélsőjobboldali Alternatívát Németországnak párt (AfD) 20,8 százalékkal. A novemberben megbukott, a pártok színei alapján ún. jelzőlámpának nevezett koalíció pártjait megbüntették a választók: a szocdem SPD fennállása óta legrosszabb eredményét, 16,4 százalékot hozott, a Zöldek 11,6-ot, a koalíció harmadik pártja, a szabaddemokrata FDP kiesett a Parlamentből, mindössze 4,3 százalékot szerezve. A választás egyetlen meglepetése a Balpárt, a Linke, akik január elején még 3%-on, vagyis bőven az 5%-os parlamenti küszöb alatt álltak, és most 8,8%-kal jutottak be. Nem került be viszont a Linkéből 2023 októberében sokéves civakodás után kivált Sahra Wagenknecht szövetsége (BSW), akik 4,972%-ot szereztek. Bár 2,5 millióan szavaztak rájuk, de 13 400 szavazattal lemaradtak a küszöbről. A BSW bejutása nemcsak a baloldalon belüli ideológiai viták szempontjából volt érdekes. A választási matematika szerint ha ők bejutottak volna, akkor nem lett volna elegendő szavazat egy CDU/CSU-SPD koalícióra – ami most formálódni látszik, és minden érintettnek megkönnyíti az életét azzal szemben, ha a többséghez a Zöldeket is be kellett volna vonni.
A Partizán február 23-i egész estés választási műsora itt visszanézhető.
Én a választásokat most a különböző baloldali ajánlatok felől elemzem, a szociáldemokrata SPD, a konzervatív-baloldali BSW és a progresszív-baloldali Linke felől. Az érdekel, hogy mivel magyarázhatjuk egyik vagy másik párt relatív sikerét vagy kudarcát, és hogy ezekben milyen szerepet töltenek be a képviselt eszmék. Ezek más országok baloldali mozgalmainak vagy pártjainak is tanulságul szolgálhatnak.
Nem csak eszmék
A három párt választási eredményéből lehetne arra következtetni, hogy a szociáldemokrácia és a konzervatív-baloldal megbukott, ezzel szemben a progresszív baloldal él és utat mutat. Nézetem szerint ennél bonyolultabb a képlet.
Az SPD hiába kampányolt a magasabb minimálbér vagy a lakbérfék ígéretével, vagy azzal, hogy azért szükséges az alkotmányos államadósságféket megreformálni, hogy Ukrajna megsegítése és a katonai kiadások növekedése ne járjon a szociális kiadások csökkentésével. A három és fél év együttkormányzás a neoliberális FDP-vel azt jelentette, hogy számos ígéretüket nem tudták megvalósítani, így a balpárti hitelességük hosszabb távon roncsolódott. Ilyenre itthon az MSZP-nek az SZDSZ-szel való együttkormányzása, majd Bajnai szakértői-megszorító kormányzása jó példák. Ahogy az MSZP-re emlékeztetett az is, ahogyan Olaf Scholz SPD-s kancellár riporteri kérdésekre csak kommunikációs bakikat tudott (akart) megnevezni kormányzása mulasztásaként: „nem tudtuk jól kommunikálni a sikereinket... például a minimálbér 12 euróra emelését.”
A szervezetépítés a BSW szempontjából volt kulcsfontosságú. A választások előrehozása 2025 szeptemberről februárra megpecsételhette a sorsukat – de legalábbis most a bejutásukat. Tavaly januárban bontottak zászlót, és Wagenknecht ragaszkodott az óvatos és kontrollált tagfelvételekhez. Ez értelemszerűen lassította a szervezetépítést, és jóval kevesebb emberük volt, akivel novembertől februárig rekordidő alatt kellett kampányt szervezniük. Nézetem szerint ez jobban magyarázza nem-bejutásukat, mint a progresszív baloldal megfejtése: „lám, nem volt kereslet a kirekesztő narratívájukra”.
A Linkének ezzel szemben kedvezett a Wagenknecht-csapat kilépése: homogénebbek lettek, maradtak a progresszívok, így nem vesztek el az ideológiai belharcokban. A kampányra néhány szociális üzenettel készültek (lakbérplafon, fizessenek a gazdagok), és következetesen tudták kommunikálni.
A baloldali pártok szereplésében a külső körülmények szerepe sem elhanyagolható. A BSW felől nézve Trump megválasztása lehetett fontos. A párt fő üzenete ugyanis az AfD-hez hasonlóan a béke elhozása volt – mégpedig a Putyinnal való kiegyezésen keresztül. Trump megválasztása viszont azt is jelenthette, hogy Sahra Wagenknechtnél lett egy nagyobb és hatékonyabb szereplő, aki ezt megoldhatja. Csakhogy a szeptemberben még 10%-on álló BSW hónapról hónapra veszített egy-egy százalékpontot, vagyis nem történt semmilyen látványos beszakadás sem a novemberi amerikai választások után, sem később. A Wagenknecht karizmatikus személye köré felhúzott párt egyszerűen elveszítette az újdonságát.
Egy másik fontos külső körülmény is közrejátszhatott ebben: a menekült hátterűek által elkövetett téli merényletek az egész kampányt áthuzalozták. A közvélemény-kutatásokban vezető CDU/CSU lépéskényszerbe került, hogy ne az idegenellenes AfD keretezze a tragédiákat és profitáljon belőlük. Ez elvette a BSW második kedvenc témáját. Immár nemcsak a BSW volt, ami a szélsőjobbon kívül tematizálta a kontrollálatlan határátlépések, a hatóságok mulasztásai, a szociális ellátórendszer kapacitás-hiányának ügyeit, de a „centrum” pártjai is. A gazdasági kérdések helyett a CDU/CSU, az SPD és a Zöldek is kénytelenek voltak arról beszélni, hogy hogyan szándékoznak az emberek biztonságérzetének helyreállításáért dolgozni – végső soron az állam legfőbb feladatát betölteni. A Linkének pedig kedvezett, hogy Friedrich Merz kezdeményezésére a CDU/CSU képviselői január végén a tabut megtörve az AfD képviselőivel együtt szavaztak meg a Bundestagban egy a határátlépéseket szigorító és az elutasított kérelmű menekültek kitoloncolását megkönnyítő határozati javaslatot. Hatalmas médiahisztéria következett, tüntetések országszerte. Merz ezzel a lépésével gyakorlatilag mozgósította a városi, diplomás aggódókat. Ez az elmúlt években empirikus kutatások alapján is homogén csoport korábban a Zöldeknél volt. Most az ő dühüket a Linke tudta becsatornázni. A Linke népszerűségét a pár hét alatt sztárrá vált Heidi Reichinnek a Bundestagban megtartott gyújtó hangú fasisztázós beszéde lőtte ki, az utolsó hetekben.
És végül: a közösségi média algoritmusai is sokat tettek a pártokért. A Linke nagyon erős TikTok-kampánya meghozta az eredményét: a 25 év alattiak körében 25%-ot értek el a választásokon (34%-ot a nőknél, 15%-ot a férfiaknál). Eddig hagyományosan az AfD volt erős a közösségi médiában, most felzárkózott a Linke is – a polarizáló, az érzelmekre ható, az egyszerű üzeneteket pörgeti az algoritmus. Vagy pozitívan fogalmazva: íme egy baloldali párt is megtanulta arra használni a közösségi médiát, amire való, és elért újabb célcsoportokat az üzeneteivel.
A szélsőbal réme és a kultúrharc szélsőségessége
A német közbeszédben nagyon elterjedt a „politikai közép”, a Mitte gondolata. Ennek három szintje van:
Egyrészt jelenti a széles középosztály mítoszát: a felsőbb osztályok tagjai is oda identifikálnak, mint a liberális pártot vezető Christian Lindner vagy a szintén eurómilliomos Friedrich Merz, de a hónapról hónapra élő munkások is oda akarnak tartozni: ők legalább nem annyira vagy úgy szegények, mint a segélyekből élők, menekültek, stb. Ennek a mítosznak a része az is, hogy nekik és velük kell politikát csinálni, ők a növekedés motorja és a társadalmi kohézió gerince – a többiek pedig nem a rendszer kárvallottjai, hanem az elesettek, akik többé vagy kevésbé érdemesek a Mitte segítségére.
A német centrizmus ezen túl a politikai kultúra alapelve is, olyan értelemben, hogy az konszenzusos és kiegyezésekre törekvő – ezt jelenítik meg az ún. közép pártjai, szemben a radikalitásokra törő pártokkal „a széleken”, ezért sírják sokan vissza Angela Merkelt. Nem jó a szélsőség egyik oldalról sem, sem a kommunisták úgymond, sem nácik. Ezt tükrözi például a CDU régóta érvényben lévő döntése, hogy sem az AfD-vel, sem a Linkével nem működnek együtt. Ez a megközelítés szimmetrista, vagyis alapvetésnek tekinti, hogy a legjobb a mérsékeltség, amit sajnálatos módon két oldalról is támadnak. Ebből a politikailag motivált értékelésből az marad ki, hogy a szélsőbaloldalisággal vádolt pártok nem intéznek támadást a demokratikus rendre. Javaslataik tekinthetők a centrizmus felől nézve radikálisnak, például a Linkéé, hogy a 7000 euró feletti jövedelmeket jobban meg kellene adóztatni – az átlag bruttó bér 4600 euró; vagy a BSW-é, hogy nincs más, az ukrajnai háborúnak csak úgy lehet vége, hogy Putyinnal ki kell egyezni. Ezeket lehet túlságosan újraelosztónak tartani, vagy épp külpolitikailag immorálisnak vagy ízléstelennek – de antidemokratikusnak nem.
A német centrizmus harmadik aspektusa a hangnemre vonatkozik. A kampány elején például aláírtak az induló pártok (mínusz AfD és BSW) egy úgynevezett „fairness” egyezséget, vagyis hogy korrektül fognak kampányolni, kerülik a vetélytársaikkal szemben a személyeskedést, a durva megszólalásokat, a csúsztatásokat. Amikor csúnya dolgokat mondtak egymásról a jelöltek a kampányban, akkor a következő interjún szembesítette is őket egy újságíró, hogy ejnye, szabad ilyet egy demokratikus országban? Magyarországról nézve megmosolyogtatóan békebelinek tűnt ez, de másfelől meg szembesített azzal, hogy lehetne így is: a politikai vetélytársak ellenfelek és nem ellenségek, és a média számonkéri a vállalásaikat.
Ebben a kampányban lett rögtön két „szélsőbaloldali” párt is.
A BSW beleillett a centristák által újra és újra felmelegített patkóelvbe: különösen Wagenknecht orbáni értelemben vett békepárti, migrációkritikus (meg queerkritikus, bármiféle klímabarát intézkedéssel szemben kritikus, stb.) álláspontja miatt mondták: lám-lám, összeér a patkó két széle, a szélsőjobb és a szélsőbal. Mind a párt programja, mind a párt retorikája élesen elkülönült a gazdaságilag libertárius és migrációellenességében rasszista szólamokat is pengető AfD-étől; transzneműség ügyében az antidiszkrimináció fontosságát elismerte, a nemek bejelentés alapú megváltoztatását nem. A három keletnémet tartományban, ahol ősszel választások voltak, és a BSW is bekerült a tartományi parlamentekbe, kategorikusan elutasította az AfD-vel való együttműködést. Ettől függetlenül ellenfelei próbálták betolni abba a pozícióba, hogy ők egy soviniszta, kirekesztő baloldal, vagyis jobboldal volnának.
A Linke is szélsőbaloldali címkével küzdött, őket elsősorban osztályharcossággal vádolták. Beszédes volt az egyik tévés vita egyik szóváltása: Jan van Aken, a Linke egyik listavezetője kifejtette, hogy pártja egymillió eurós vagyon felett vezetne be vagyonadót, és a milliárdosokról (akikből 249 van Németországban) mondta, hogy nem kellene lenniük. Ezekre a CSU egyik vezetője Dorothee Bär és az FDP akkori vezetője, Christian Lindner látványosan forgatták a szemüket, és a kommunizmus rémét látták, „azt hittem, az osztályharc véget ért... aki vagyonos, rossz ember volna, na nee!” – így Bär. Magyarországról is ismerős, hogy a „fizessenek a gazdagok”-nak a közteherviselésre irányuló üzenete a közép- és főleg felsőosztálybeli elitekből az államosítások és gulágok asszociációit hívja elő.
Van azonban, amiben a Linke szélsőségesnek mondható: az antifasiszta diskurzusa. Auschwitz rémével riogatni a menekültpolitika szigorítása kapcsán nemcsak elinflálja a német történelem legsötétebb fejezetét és az áldozatok emlékét, de politikailag bénító is. Valószínűleg ez is a célja az „aki nincs velünk, az szélsőjobboldali” beszédmódnak, amit évek óta tol a nyugati baloldal egyik része, különösen a migráció és a gender ügyében: delegitimálni, a megvitatható köréből kivonni bizonyos kérdéseket, például a rasszizmus vagy a transzfóbia vádjával.
Ez az elitvita bontakozott ki Németországban a CDU/CSU-frakciónak az AfD-vel való január végi együttszavazása után. A választók többségét ez hidegen hagyta. Nem mozdult lényegében sem a CDU/CSU, sem az AfD támogatottsága sem. Mobilizált viszont a Linke sokakat, – a választók vándorlásának elemzése szerint elsősorban a Zöldektől és az SPD-től. Németországban van elegendő progresszív szavazó, akit a szélsőjobboldal réme mobilizál: aki nem a szélsőjobboldali kereslet okaival akar foglalkozni (hiszen ezeket tudja: a szavazóik rasszizmusa és/vagy a pártok hatékonyan terjesztett narratívája), hanem tűzfalként szeretne állni: „Wir sind die Brandmauer” – mi vagyunk a tűzfal, fogalmazta meg pont ezekkel a szavakkal Heidi Reichinnek, a Linke friss sztárja.
A migráció és a materiális valóság
Pedig a szélsőjobboldalra lehetne más válaszokat is adni, mint a morális felháborodásból adódó kiállásokét. Erről szól például David Leonhardt február végi cikke a New York Times-ban, amiben a dán szociáldemokraták sikerének okát kutatja (spoiler: az irreguláris migráció korlátozása és a bevándorlók célzottabb integrációja, a jóléti állami intézmények védelmével és további kiépítésével együtt); de ebben a témában lehet idézni Sheri Berman politológus októberben megjelent cikkét is, amely szintén amellett érvelt, hogy a migrációval kapcsolatos társadalmi feszültségeket a nyugati baloldal évtizedekig eltagadta, ennek a mulasztásnak a farvizén tudott megerősödni a radikális jobboldal.
Ezeknek három aspektusát emelném ki: a közbiztonságot, az erőforráshiányt és a kulturális kérdéseket.
Érthetően félelemérzetet kelt, ha kisvárosok karácsonyi vására vagy bölcsődei csoportok kerülnek támadás alá pszichiátriai diagnózissal, erőszakos bűnügyi előtörténettel, iszlamista közösségi médiás posztokkal vagy elutasított menekültügyi kérelemmel rendelkező, tehát már elvileg a hatóság látóterében lévő menekültek által. A kontextus természetesen a menekültek megnövekedett száma (csak az elmúlt négy évben három millió embert fogadott be Németország), a nagyvárosokban kialakult gettók, sokuk körében az integrációra tett erőfeszítések hiánya, az iszlamista ideológia közösségi médián való képviselete, amivel egyénileg is lehet radikalizálódni, nem kell kapcsolat az Iszlám Állammal.
A hatóságok közbiztonságot érintő mulasztásai és az elmaradó integráció is összefüggnek a menekültek számosságából is következő másik problémával: a német szociális ellátórendszer elérkezett a határaihoz. Ezeken kívül a lakáshiány illetve a megfizethetetlen lakhatás, a bölcsődei férőhelyek hiánya és a szociális segély jellegű ellátásokhoz való hozzáférés a társadalom alsó szegmenseiben okozott feszültséget: „ő miért kap, én miért nem, ő miért kap annyit, mint én, aki...,” stb. stb. Szűkösség esetén felmerülnek ezek a kérdések: kinek van joga ezekhez, kikkel törődjön előbb az állam, a saját állampolgáraival vagy a háború elől menekülőkkel?
A harmadik szempont különösen érzékeny a baloldal szempontjából: a kulturális különbségeké. AfD-re szavazó meleg férfiak körében folytatott kutatásokból az látszik, hogy a melegjogokat a muszlimok által látják fenyegetve. És a nők jogaira gyakran nem éppen érzékenyek a közel-keleti országokból érkező menekültek. Ez megnyilvánul a mindennapokban, például ha egy szír vagy afgán apa nem hajlandó a gyereke tanárnőjét tekintélyként kezelni, de a 2015/2016-os kölni szilveszteréjszaka óta a nők utcai zaklatása is újra és újra napirendre kerül. Joggal érvelnek a progresszívok amellett, hogy a nők elleni erőszak és a homofóbia ne csak a muszlim vagy arab származású menekültek esetében legyen már probléma – de ez a történetnek csak az egyik fele. A másik fele, nevezetesen hogy vannak valós kulturális feszültségek, gyakran fel sem vethető.
Jogosan képviselte a Linke, hogy ez a tőke régi trükkje: kijátszani a dolgozó szegényeket a munkaerőpiachoz hozzá nem férő még szegényebbek ellen; a szegény németeket a szegény menekültek ellen. És hogy a gazdagabbakat kellene megadóztatni, a szociális államot jobban kiépíteni, a javakat igazságosabban elosztani.
Ettől függetlenül nézetem szerint tarthatatlan a Linkének az a rendre ismételgetett tabusító megfejtése, hogy a migráció témája csak „elterelés”. Ez persze megértőbb értelmezés, mint a menekültek befogadásának szigorítását elvárók lerasszistázása (a progresszív baloldal kedvenc csuklógyakorlata), de mégis abból indul ki, hogy valójában nem állnak fent a feszültségek, és a választók részéről ez pusztán hamis tudat (nem jól lokalizálják a problémát), a pártok (mint az AfD és a BSW, de immár a CDU/CSU, SPD és Zöldek) pedig táplálják az idegenellenességet a szigorító, ún. rendpárti politikájukkal. Ezt neveztem máshol a baloldal mágikus gondolkodásának: a valósággal való szembenézés elutasítása, egy elmúlt-vágyott aranykor megidézése varázsszavak ismételgetése révén.
A német baloldal tipródása által felvetett kihívások
Nézetem szerint a fentiekből legalább három kihívás adódik, amit a német baloldalnak, és a német baloldal tipródásaiból inspirálódni akaró magyar baloldaliaknak érdemes átgondolnia.
Az első: Ha elemzése materiális akar lenni, akkor abba be kell emelnie az emberek valóságosan megélt mindennapjait is, amiben szerepet játszik:
a közbiztonság is, ami nem lesajnálandó rendpártiság, hanem elemi emberi igény, és az állam fő legitimációs forrása,
az erőforrások igazságos elosztásáról való gondolkodás átgondolása,
és a kulturális kérdések komolyan vétele, amit nem szabad sem „rasszizmus”-ként, sem „a valós problémákról elterelő diskurzus”-ként tabusítani.
A második: a baloldal régi kihívása, hogy definiálja: amikor a rendszer által kisemmizettek képviseletére szegődik, akkor pontosan kikre gondol. A legmeggyötörtebbekre csak – például a hajléktalanokra, a háború elől menekülőkre, a rasszista erőszak által érintettekre, a szexuális kisebbségekre? Nézetem szerint a német baloldal gyakran erre hajlik. Ebben a keretben azoknak, akik osztályalapon vesztesei a rendszernek, de minimum eggyel kevésbé szívták meg, nem osztottak lapot, vagyis már kevésbé minősülnek érdemesnek a szolidaritásra: a német gazdasági modell kifutása, a zöld átállás kényszerei és a jóléti állam leépítése által érintett tömegek most hirtelen privilegizált „fehér férfiak” lettek. A minimálbérből élő kelet-európai takarítónő vagy a nők elleni erőszak áldozata pedig „ciszheteró nő” – akiknek az elnyomottabbak sérelmeit kellene priorizálniuk a sajátaik helyett. Ahhoz, hogy a német baloldal hiteles legyen a „ne játsszuk ki a szegényeket a még szegényebbek ellen” állításával, felül kell vizsgálni a kisebbségi csoportokat megversenyeztető, bűntudatra alapozódó progresszív baloldali beszédmódot. Ez részben magyarázat lehet arra, hogy a Linke a munkások körében még az országos 8,8%-ánál is kevesebbet szerzett, míg az AfD a körükben az országos 20,8-hoz képest 38%-ot kapott.
A harmadik kihívás a progresszív, urbánus, középosztálybeli baloldalnak azokra a politikai követeléseire vonatkozik, amelyek a jómódú osztályoknak státusznyereséggel járnak, ámde költséggel nem – ellenben az alacsonyabb osztályoknak igen.
A nyitott határok – velük a közbiztonsági, erőforráselosztás-beli, kulturális feszültségek – az alacsonyabb osztályokat érintik: az ő bérüket, ellátásaikat, lakókörnyezetüket. A jólszituáltak kivásárolhatják magukat a szociális ellátórendszerből – költözhetnek homogén és biztonságos környékekre, gyerekeiket járathatják magániskolába. Ugyanez igaz az ökologista, queerfeminista, stb, a baloldal egyéb, életmódbeli kérdésekre vonatkozó követeléseire is. Például a fapados repülők betiltása nem jár költséggel a gazdagabb rétegeknek, hiszen járhatnak továbbra is Lufthansával, míg ez kizárja a nyaralásból a szegényebbeket; vagy az úgynevezett nembináris nemű embereket láthatóvá tevő nyelvhasználat nem jár költséggel a képzettebb rétegeknek, akik naprakészek a legaktuálisabb nyelvhasználati trendekből – de akiknek nincs ideje és kulturális erőforrása erre, azokat a nem megfelelő beszédmód miatti kirekesztés félelme tovább marginalizálja.
Sahra Wagenknecht ajánlata baloldali értékek felől nézve nem mondható emancipatívnak, hiszen elitek önelégült diskurzusává degradálta, alles zusammen, az ökológia, a feminizmus, a szexuális és a faji kisebbségek felszabadításának ügyét, a képviselet helyes módjának pedig az emberek sértettségének a nettó kiszolgálását. De Wagenknecht megragadott valamit a baloldal elitista tartalmi problémáiból, amik miatt végül szakított a Linkével.
Meglátjuk, hogy az antifasiszta diskurzus által a Bundestagba berepített Linke hogyan fogja a jövőben képviselni a szélesebb értelemben vett kisemmizettek ügyét. Kaptak most egy esélyt egy emancipatív ajánlat képviseletére. Ellenzékből és az utcán. Az egyik választási plakátjuk is ezt hirdette: “a többiek kormányozni akarnak, mi változtatni.” Ez a szlogen el is árulja a politikai hatalommal kapcsolatos naivan establishment-ellenes álláspontjukat.
Az SPD-nek ahogy a jelzőlámpa-koalícióban nem volt, úgy az elkövetkező, CDU/CSU-val közös koalícióban sem lesz könnyű dolga szociáldemokrata arcélének érvényesítésében. Baloldali szempontból ők a legkevésbé inspiráló párt intellektuálisan, persze kemény dolguk is van a polarizációs vállalkozók és az algoritmusok korában. De rajtuk kormányzó erőként sokkal több fog múlni, mint az ellenzéki Linkén, a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése, a német gazdasági modell megújítása, a zöld átállás szociális képviselete, a szociális ellátórendszer fenntartható alapokra helyezése, az irreguláris migráció okozta társadalmi feszültségek és a geopolitikai-biztonságpolitikai kihívások kezelése terén. Ezeken múlik nem csak a német társadalom (és részben az Európai Unió) jövője, de végső soron az antifasiszta harc is. Ebben egyet kell érteni Friedrich Merzcel: ha a következő négy évben nem találnak közösen megoldásokat ezekre a feszítő problémákra, akkor a következő választáson az AfD fog nyerni.
Ez a tétje annak, hogy a baloldal kikerül-e a mágikus gondolkodás fogságából.
Comments